A neves filmrendező és művész, Peter Greenaway közreműködésével létrejött, látványos dokumentumfilm a 16. század legkiválóbb velencei művészei, Tintoretto, Tiziano és Veronese közötti rivalizálást mutatja be. Tintoretto életén és vásznain keresztül a nézők megismerhetik a korabeli várost, majd a narratíva előrehaladtával egyre jobban feltárul, milyen hatással volt a pusztító pestisjárvány Velence mindennapjaira és művészetére. A szakértői interjúkat a műkincsek részletgazdag közeli felvételeivel és rövid játékfilmes betétekkel színesítő film narrátora a kétszeres Oscar-jelölt Helena Bonham Carter.

Puccini utolsó operája az 1926-os ősbemutató óta az alaprepertoár egyik legnépszerűbb alkotása: dúsan áradó dallamossága, hatalmas kórustablói, egzotikus kínai színei a nagyközönség minden rétegének igényeit kielégítik. Az olasz mester – tőle szokatlan módon – ezúttal mesevilágba repít: a „kis dolgok költője”, a realista operát a legmagasabb fokon művelő Puccini ezúttal szimbolikus történetet visz színre vonzások és választások egymást feltételező és kizáró tragikus háromszögéről – felemás ízű happy enddel. Franco Zeffirelli monumentális, pazar látványvilágú rendezése 1987 óta szerepel a Metropolitan műsorán, a nézők osztatlan lelkesedésétől kísérve – az annak idején Marton Éva címszereplésével bemutatott produkció a HD-közvetítések sorozatában is több alkalommal látható volt már. Ezúttal napjaink egyik legkiválóbb Wagner-szopránja, Christine Goerke bújik a gyilkos császárlány jelmezébe, az ismeretlen hercegként kezét elnyerő Kalafot pedig Roberto Aronica személyesíti meg. Az előadást a Met főzeneigazgatója, Yannick Nézet-Séguin vezényli.

Ha valaki azt hinné, hogy Puccini zseniális Manon Lescaut-ja egyszer és mindörökre elszívta a levegőt Prévost abbé regényének más feldolgozásai elől, az nagyon téved! A számos operai verzió közül minden bizonnyal a hatalmas színpadi életművet hátrahagyó Massenet műve az, amely népszerűségben és játszottságban versenyre kelhet Pucciniéval – Manonja eleddig több mint 270-szer szerepelt a Metropolitan műsorán, Laurent Pelly 2012-ben bemutatott rendezése pedig az utóbbi évtized egyik legnagyobb sikere volt a Lincoln Centerben csakúgy, mint a HD-közvetítések sorában. A frivolságot nem nélkülöző történethez Massenet franciásan könnyed és elegáns zenét komponált, mely azonban olykor felforrósodik, szenvedélyessé válik, igazi, nagy operai pillanatokat hozva létre. Mi kell még egy nagyszerű operai estéhez? Hát persze: első osztályú szereposztás, ami a Metben magától értetődően adott – Lisette Oropesa (Manon) és Michael Fabiano (Des Grieux) neve éppúgy garancia a kiemelkedő zenei élményre, mint Maurizio Benini vezénylése.

„Pillangókisasszony” – a mindenkori magyar operacím-fordítások közül talán ez a legpontatlanabb, de egyben a legköltőibb: hiszen míg az eredeti Madama Butterfly kétnyelvűségét éppúgy elvéti, mint a madama szó „asszony” jelentését – addig mégis mindent pontosan visszaad, amiért e tragikumában naggyá növő törékeny asszony történetét immár több mint száz éve estéről estére végigkönnyezzük. Szinte hihetetlen, hogy ez a sokkoló hatású opera annak idején megbukott az ősbemutatón…! Az angol beteg című film rendezőjeként világhírűvé vált Anthony Minghella egyetlen operarendezése, mely 2006-os bemutatója idején elkápráztatta a világot, nagyszerű egyensúlyt teremt a realista és a stilizált játékmód között, újszerű megvilágításba helyezve a mű számos, máskor elsikkadó apró részletszépségét. A címszerepet ezúttal Hui He alakítja, Pinkertont Andrea Carè személyesíti meg. A karmesteri pulpituson a hazánkban is jól ismert Pier Giorgio Morandi áll.

A kortárs amerikai zeneszerzés nagy öregje, a minimalista irányzat egyik legelismertebb képviselője sokoldalú és gazdag operai életművet alkotott az elmúlt évtizedek során. Ebből is kiemelkedik az a trilógia, melyet három, belső víziójuk által meghatározott életű ember köré épített: az Einstein a strandon, a Satyagraha (Gandhi életéről, melyet már láthattunk a HD-közvetítések sorában) és az ókori Egyiptom legnagyobb vallási reformerét középpontba állító Akhnaten (Ehnaton). Utóbbi mű, mely először szerepel a Met műsorán, Glass más műveihez hasonlóan tarka képet mutat a felhasznált szövegek és azok nyelve tekintetében: a librettó akkád, óhéber és óegyiptomi nyelven íródott, illetve eredeti szövegekből készült kompiláció. Phelim McDermott rendezése nagy sikerrel debütált már Londonban és Los Angelesben is; a kiváló szereposztás – élén a címszerepet megformáló Anthony Roth Costanzóval – garancia arra, hogy a Met idei, „amerikai” évadának ez a darabja is méltó fogadtatásban részesüljön.