Egy városi fantáziavilágban két tizenéves elf-fivér nem mindennapi küldetésre indul, hogy kiderítsék, maradt-e még némi varázslat a világban.

A Metropolitan közönsége körében mind népszerűbbé váló barokk operák szerzői közül is kiemelkedőnek mondható a német származású, de életének nagy részét Angliában leélő, s ott olasz operákat komponáló Händel iránti rajongás. Az elmúlt évtizedekben három operája – a Rinaldo, a Julius Caesar és a Rodelinda – is színre került a Met színpadán, nem is beszélve oratóriumainak alkalmi előadásairól, vagy éppen Az elvarázsolt sziget című pasticcio-operáról, melynek zenei anyaga tekintélyes részben szintén Händel muzsikáján alapult. A Nero császár és édesanyja, Agrippina közti fordulatos, véres fejleményekben sem szűkölködő történet a 18. századi olasz operára jellemző da capo-áriák sorában elevenedik meg – kiváló előadók tolmácsolásában. Agrippinaként Joyce DiDonato ismét igazi primadonna-szerepben mutatkozhat be az őt bálványozó New York-iaknak, Harry Bicket pedig a barokk zene elismert előadójaként irányítja a Sir David McVicar rendezte új produkciót.

Wagner első vállalt – később a kanonizált életmű kezdőpontjaként megnevezett – operája személyes élményen alapul. Feleségével hajón szöktek az őket oly gyakran szorongató hitelezők elől, s a kényelmetlen utazás egy sötét színekben pompázó, borongós, misztikus, de mégis a szerelem legyőzhetetlenségét hirdető librettó írására ihlette a német mestert. A szövegkönyv megírását csak jóval később követte a zene kidolgozása (Wagner attól sem zárkózott el, hogy szövegére más komponáljon zenét) – s végül nem is az eredeti terveknek megfelelően Párizsban, hanem Drezdában került színre a mű. E minden ízében romantikus történet és kompozíció, noha kissé háttérbe szorul a Wagner-életmű csúcsai mögött, mégis rengeteg szépséget tartalmaz – nem csoda, hogy időről időre olyan nagyságrendű művészek foglalkoznak vele, mint a mostani bemutatót vezénylő Valerij Gergijev vagy a címszerepet megformáló Sir Bryn Terfel. Az új produkciót François Girard rendezi.

Hogyan szerezzük vissza az elveszett, meggyengült vagy soha fel nem épült önbizalmat?

Csernus Imre, a népszerű, pimaszul odamondós pszichológus, médiaszemélyiség és számos sikerkönyv szerzője ismét Szegedre érkezik, hogy borzolja a kedélyeket. Ahogy azt megszokhattuk, most sem várhatunk tőle finomkodást, s bizton számíthatunk rá, hogy mondandóját nem köti át rózsaszín masnival. Kimondja, amit gondol. Úgy, ahogyan gondolja. Ha ez egy mindennapi szituációban történne, azt mondanánk rá, hogy “hülyén őszinte”. De a színpadról, klinikai tapasztalatok birtokában ez bizony terápia. “Jó pár olyan emberrel találkoztam, aki felismerte azt, hogy nem akarja hitegetni a másikat, és önmagától sem akar időt elvenni.” (Dr. Csernus Imre)

A Toscával a lehető legkönnyebb sikert aratni: csak a világ három legjobb énekesére van hozzá szükség – tartja az operai közvélekedés. Való igaz, a hagyományos szoprán–tenor–bariton háromszögre épülő, valós római helyszíneken játszódó, krimi-elemeket sem nélkülöző történet és Puccini ellenállhatatlanul szenvedélyes, máskor megkapóan lírai muzsikája sosem téveszti hatását – a három kiváló énekes pedig ezúttal is rendelkezésre áll. Mindenekelőtt napjaink egyik elsőszámú dívája, az orosz Anna Netrebko, aki számtalan HD-közvetítés után először lesz látható Tosca szerepében. Scarpiaként az elsősorban Wagner-szerepekkel ismertté vált Michael Volle borzolja a kedélyeket, Cavaradossiként pedig az elmúlt évtizedben számos szép sikert elért Brian Jagde készül első Met-beli főszerepére. Sir David McVicar tradicionális, a Zeffirelli-féle hagyományokat híven őrző rendezése másodszor kerül a mozik képernyőjére, ezúttal Bertrand de Billy vezényletével.

A Hadart Művészeti Társulás produkciója az MTVA ZRT. engedélyével Rendező: Háda János Írta: Csukás István Zene: Bergendy István Süsü, a sárkány, legendája lett több generációnak. A bájos mese mélyén egy fontos és ma is erősen aktuális figyelmeztetés rejlik: aki nem olyan, mint én, az nem biztos, hogy ellenséges, sőt, az sem biztos, hogy más, mint én.

Donizetti három olyan operát komponált, melyben egy-egy angol királynő (vagy királyné) is színre lép: a Boleyn Anna, a Robert Devereux és a Stuart Mária egyaránt a 16. századi Anglia politikai cselszövéseiből meríti témáját. A Friedrich Schiller azonos című drámáján alapuló Stuart Mária, mely a címszereplő és I. Erzsébet a valóságban soha meg nem történt találkozását állítja középpontba, természetesen nem nélkülözi a szerelmi szálat (a két uralkodó közti konfliktus valódi oka mi más is lehetne, mint egy férfi?) – no és, ami egy belcanto operában a legfontosabb, a két egyenrangú primadonnaszerepet sem. A David McVicar rendezte előadás 2012-es bemutatója lényegében Joyce DiDonato miatt jött létre; most korunk másik belcanto sztárja, Diana Damrau áll a középpontban, hogy lenyűgözze a fél világ hallgatóságát – ezúttal a szólam szoprán változatával. Riválisát, Erzsébet királynőt Jamie Barton formálja meg; a karmesteri pulpituson Maurizio Benini áll.